Hirek 2

Nem tudlak megmenteni, Anyu!

,,A legnagyobb dolog, amit a világnak adhatunk, ha boldogok  vagyunk, ha jól érezzük magunkat a kapcsolatainkban, a munkahelyünkön,  önmagunkkal, a testünkben, az életben. Erre egyszerű a magyarázat.

A boldog ember nem bánt másokat

És persze magát sem, éppen ezért nem tart fenn mérgező kapcsolatokat. Aki boldog, békében él a múltjával, elégedett a jelenével és bízik a jövőben. A boldog ember szereti az életet és megbecsüli az örömöket. Tud örülni és mer sírni,  ezért nincs szüksége vallásra, politikára, másokra vagy másságra ahhoz,  hogy meg(ki)élje az érzelmeit. A boldog ember nyitott, kíváncsi, szeret tanulni, fejlődni. Ugyanakkor – mivel kisebb a késztetése az önámításra – hajlandó olyannak látni a dolgokat, embereket, helyzeteket, amilyenek. A boldog ember szívesen és örömmel tevékenykedik, cselekvő, kreatív ember, és mivel figyel magára, eleget és megfelelő módon pihen. A boldog ember stabil és mert önmagában megtalálta önnön forrását, ezért kevésbé hozzák ki egyensúlyából a világban történt események. Elfogadja és szereti a testét és lelkét, szellemét egyaránt. És végül, aki boldog öntudatlanul is felhatalmaz másokat a boldogságra.

Rajtad milyen boldog/talan/ság program fut? 

Ám  ahogy a boldogság is vírusszerűen terjedhet, ugyanígy fonhatja körbe  életünket a boldogtalanság. Környezetünktől átvett mintáink öntudatlan  programként futnak rajtunk – akár PC-n az operációs rendszer. Ha nincs  az alapbeállításban a boldogságprogram, jó sokat kell „hekkelnünk”  magukon, hogy végül is fusson rajtunk.

A legerősebb minta  természetesen a család. Ha szüleink boldogok voltak, ezzel öntudatlanul  is felhatalmazást kaptunk az örömre. Ha ellenben a szülők az  önsorsrontásban voltak „jók”, akkor ez erős lenyomatot hagyhat a  lelkünkön.

A családhoz tartozás ára, hogy a kimondott vagy  kimondatlan szabályokat minden odatartozó elismeri és elfogadja. Több  generációs ügyész családban például „bűn” maffiózónak lenni, míg  maffiózó családban ügyésznek lenni az. Ugyanígy boldogtalan családokban  finoman szólva nem illik boldognak lenni. Persze ezek a szabályok  nincsenek felfestve a családtagok homlokára, vagy nincs kőbe vésve a  nappali falán. Ezekről csak „lehet” tudni, hogy vannak.

Majd én boldoggá teszlek, apu!

A  boldogtalan szülők gyermeke – mert ne feledjük, minden bántalmazó szülő  maga is áldozat volt valaha– mivel érzi a feszültséget, keresi szülei  boldogtalanságának az okát. A gyermek világában a szülő a tökéletes, az  istenszerű, tehát vele nem lehet baj. Ezért önmagában keresi és látja a  probléma okát, magára veszi a szülei szomorúságának a terhét. Ez az a  drámai pillanat, amikor a gyermek megszűnik gyermeknek lenni. Innentől  minden tőle telhető módon – akár teljesen tudattalanul – megpróbálja  boldoggá tenni a szüleit, még akár azon az áron is, hogy lemond  önmagáról, az álmairól, a vágyairól, és végső esetben akár az (önálló)  életéről is. A gyerek azon próbálkozása, hogy szüleit boldoggá tegye  kétféleképpen is kudarcra van ítélve. Egyrészt a gyermek ezzel az  attitűddel apja, anyja szülőjeként definiálja magát, ugyanis anno ők  voltak az egyetlenek, akik tehettek volna saját gyermekük boldogságáért.  Ám mivel a gyermek nem a nagyszülő, nincs esélye sem a pozíciójából  eredően, sem az elmúlt idő miatt a szülei állapotán, helyzetén  változtatni.

Másrészt felnőttek közti viszonyban

Senki nem tud megmenteni senkit

Segíteni  is csak annak lehet, aki ezt akarja ÉS hajlandó is tenni érte. Aki csak  akarja, de nem hajlandó tenni érte, annak doktor Bubóval szólva még nem  fáj eléggé.

A gyermek azonban még mit sem tud erről, őt csupán  az hajtja, hogy szülei hőn áhított szeretetét elnyerje, ehhez pedig –  gondolja a gyermek - az kell, hogy ők boldogok legyenek.

Egészen  extrém módokon tudunk a szüleink boldogságáért, és így végső soron  szeretetéért küzdeni. Van, aki kiugró sportteljesítményt nyújt, mások  kiváló tanulmányi eredményeket érnek el, és rengeteg művészi alkotás fő  motivációja lehet ez. De senkit ne tévesszen meg, akár az alkoholizmus  mögött is megtalálhatjuk a gyermek szülei iránti hűségét, ha például az  apa is ivott, a gyermek úgy „teszi boldoggá” az apját, ha szépen,  szófogadó gyermekként lemásolja a jól ismert mintát és ő is iszik. Ha a  családban mindenki súlyproblémával küzd, még jó, hogy nem lóg ki a  sorból. Vagy ha a szülők azzal bántották, hogy lusta és semmirekellő,  akkor a gyermek meg is valósítja ezt a szülei által „diktált” szerepet.

A  legnagyobb dolog, amit a világnak adhatunk, ha boldogok vagyunk. Ám ha  szüleink, testvéreink boldogtalanok, akkor a saját boldogságunkért fel  kell áldoznunk valamit. Hellinger – a családállítás meghonosítója –  szerint a bűntudat az az ár, amit a saját boldogságunkért fizetünk. Úgy  vélem, a saját mindenhatóságunkba vetett hitünk és a szüleink sorsának  megváltoztatására való törekvésünkről is le kell mondanunk ahhoz, hogy a  saját életünket tudjuk élni, a saját sorsunkat tudjuk megváltoztatni.

Ha  egyik (nagy)szülőd sokat betegeskedett, halálba itta, vagy drogozta  magát, öngyilkos lett, vagy bármilyen egyéb módon rombolta, rombolja  magát, akkor azt javaslom, hogy csendesedj el néhány percre, idézd magad  elé nehéz sorsú szülődet és lassan, a szívedből ismételd el háromszor:  „Nem tud(ta)lak megmenteni, anyu/apu!”

Megtörni a családi mintát nagy bátorság

Azzal  jár ugyanis, hogy egyrészt akár konkrétan is kitagadhatják azt, aki ezt  meglépi. Másrészt hatalmas bűntudattal járhat. Belátni, átérezni, hogy  nem tudjuk megmenteni a szüleinket, sokszor megdöbbentő módon  traumatikus.

Ám a szabad, önálló és boldogsággal kecsegtető  élethez vezető út egy fontos állomása, hogy tisztelettel meghajolva  előtte meghagyjuk szüleinknek a saját sorsukat és felhagyunk azzal a  hiábavaló próbálkozással, hogy helyettük szenvedjünk és végre a saját,  boldog életünk felé fordulva önmagunkért kezdünk el tenni.’’

- Bíró Gabriella